Minden reggel meg kell állapítanom, hogy sajnos nem elegendő az, hogy nem zabálok. 🙂
Már sokszor lazul a fegyelem, nem vezetem pontosan / nem követem szigorúan a Yaziot.
Olyankor is megeszek dolgokat, amikor arra épp nincs szükségem.
És hiába nincsenek nagy kilengések, mivel a futáson kívül semmilyen sport nincs már fél éve, azért apránként csak vissza csúsznak a hurkák a hasamra.
Továbbra is girhes vagyok, csak egy sokkal szexibb, a beles-girhes verzióban!
Óigen, mindig is erre vágytam…
Fura, mert amúgy sosem történik velem ilyen, mindig katonás rendben, óramű pontossággal végzem a dolgaim! – ja, az nem én vagyok… :/
Valahogy sikerült észrevétlenül elb@sznom a délelőttöt.
Megint ebéd helyett tudtam futni menni, és már előre utáltam a mai feladatot.
- avg HR <140 bpm
- cadence >= 85
- pace ~5:50
Ez nálam a helyben-topogás.
A várakozásnak megfelelően, mocsok szar futás volt.
Már a 4. kilométernél az összes almakompótom kivolt tőle!
Bedurrant a combom elöl is, de leginkább hátul, ahogy a seggem és a vádlim is.
Éreztem, hogy nem tudom tartani a topogással felvert ritmust, de azért igyekeztem nem nagyon elengedni.
És persze az első felében még akaratlanul is pont azt csináltam, amit megbeszéltünk, hogy nem fogok: kevertem a két futást. Mindenáron próbáltam a rövidített lépésekbe is beleesni, és gyorsan tovább lépni. Hát nem igazán ment, nyilván. Azt vettem még észre, hogy ennél a fajta futásnál, hatványozottan jelentkezik, az „bringaút-szindróma„.
Kétféle aszfaltozással szoktam találkozni az útvonalamon:
- egyik irányba lejt a teljes útfelület – ezzel nincs gond, oda az egyik, vissza a másik oldal. Pipa, mert hol az egyik, hol a másik láb járja be a hosszabb utat.
- az út lényegében vízszintes, de megfelelően, mindkét oldalon kifelé lejt. Középen magasabb – a vízelvezetés miatt. Na itt van probléma, ha mindig a „megfelelő oldalon futsz”. Mert mindig a jobb láb lesz a „gödörben”, a bal pedig magasabban. Ettől teljesen féloldalas lesz a futásod. Heti 4×10 kilométer esetén, ha ez 40.000+ lépés, azért már van jelentősége!
Szóval most erősebben éreztem, és kerestem is a megfelelő oldalakat, hogy kompenzálni tudjam az aszimmetrikus fáradást. A bringások nagy örömére, akik ma jelentős számban képviselték magukat… Imádtuk egymást!
A 4. km-nél sírni tudtam volna, de aztán a 6.-ban visszalassítottam egy kicsit (csak két ütem, azaz 4 lépés), de már jobb lett. Aztán később, tartva a kényelmesebb ritmust, egy árnyalatnyit gyorsultam is, és így még komfortosabb lett. Egészen addig, amíg valóban sírni nem kezdtem! 😀
Éhesen indultam, és az utolsó 2 kilométeren már rettentően kínlódtam. Csak a kajára tudtam gondolni, és arra, hogy a hólyagom, mint egy túlfújt lufi, tuti ki fog durranni!
Nem igazán élveztem, alig vártam, hogy végre vége legyen!
Sokkal rosszabb volt a sarkamnak mint a hét korábbi 2 futása. Közben, és utána is.
Szóval ennyit a „könnyű” futásról!
Nem önmagában a tempó az ellenség. Tudnék 6:00 pace mellett könnyűt futni, de akkor valahol 75 körül lenne a cadence.
Eddig ezt kerültük, de lehet ki fogom próbálni azt is…
Mi baj ehet belőle? 😀
Minden esetre már szombat lett közben, mire a tegnapi memoár kiért a netre.
Tegnap ugyan rosszabbnak hatott a sarkam állapota a futás után, de mára nincs visszaesés.
Mondjuk pont azért futottam úgy ahogy, mert arról már tudjuk, hogy ha nem is használ, nem rontja az állapotomat.
Bár lehet, hogy már nincs lejjebb 😉