2026-07-31 Far away from home

Kedd

Egy rövid, két napos családi trip előtt, még elrongyoltam egy szokásosra, amit csak sikerült egy kicsit megborítani a végére.
10.8 km-ig, szép egyenletes ritmust futottam. Fokozatosan de mérsékelten emelkedő pulzus mellett, moderált tempóval.
Itt elkerültem egy futót, akit még vasárnap megszólítottam egy kéretlen tanács erejéig. 🙂

A végtelen csálé útvonal, mindig azonos oldalán futás apropóján okoskodtam egy kicsit neki, még anno.
Mindössze három mondatban, aztán mentem is tovább. Most ő igazította hozzám a lépteit, és beszélgetni kezdtünk.
Neki túl gyorsan, nekem nem ideális ritmusban. Így sikeresen kinyírtuk mindkettőnk futását. 🙂

Többször játszottam a gondolattal, a közösségi futások kapcsán, de mindig elvetettem végül.
Nos most a gyakorlatban is újra megtapasztaltam, nem nekem való a társas futás.
Szeretek végig koncentráltan, az előre eltervezett ritmusban futni.
Egyedül.
Lehet, hogy az „öreg rókáknak” ez is megy, nekem nem. 🙂

Pedig a pulzuson és a megugró tempón látszik, hogy a kerüléskor én megpróbáltam elszaladni! 😀

De ezzel nem ért véget a mai nap! Már Lilafüreden, a felfelé libegőzés követően, legalább 1 perc töprengés után előálltam a nagy ötlettel, hogy én bizony lefelé ezt inkább kihagynám! Nem arattam vele osztatlan sikert, de tudomásul vette kis csapatom, hogy a hosszú autóban ücsörgést követően, épp lelkesen készülök feltenni mindent a feketére, és tolni egy down-hillt. 🙂 Először közvetlenül a kötélpálya mellett kitaposott – leginkább – bringa ösvénnyel szemeztem, de végül hagytam magam meggyőzni, hogy a turista utat válasszam a rituális öngyilkosságra.
Egy „bennszülött” elmondása szerint, kb. 40 perc az út lefelé…

Nem volt annyi! 🙂
Brutál módon élveztem, de a végén már nagyon vártam, hogy lent legyek!
Mondjuk a giga magas Vomero+ nem épp a legideálisabb a terepfutásra, főleg nem lefelé.
Mire véget ért a móka, a combjaim kellő képpen bedurrantak ahogy a tökeim is! 😀
Nagyon elégedetten lépdeltem vissza a libegőhöz, mert vagy 500 méterrel odébb ért véget ez az út.

Szerda

Nos igen, az izgalom fokozódik!
Eredeti terv szerint, HA ez most otthon van, akkor egy visszafogott tempó edzés jött volna.
Helyette a tegnapi őrületnek is köszönhetően, csak egy unalmas parkrun-nak néztem elébe.

Egészen rövid körözést követően, bevágódtam a bozótosba az egyik turistaúton, és nekivágtam a hegynek!
Ennyit a fegyelemről, és a profizmusról.
Néhány perc és vagy 200 méter kaptatót követően, hangos fújtatásba, majd zihálásba, végül halálhörgésbe csapott át a szuszogásom.
Sokkal gyorsabban ért véget az útvonal, mint gondoltam, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy ez jó vagy rossz nekem?!

Lőttem pár fotót, mert rendhagyó módon volt mivel – idegen terepen nem futok telefon nélkül.
Még úgy járok mint a Füles farka!
El leszek vesződve…

Megfordultam, és irány lefelé! Mikor kiértem a fák közül, még vigyorogtam, de egészen hálásan állapítottam meg, hogy vége van.
Folytatni kezdtem az unalmas kóricálást, de ez a céltalan bóklászás nem igazán kötötte le a figyelmem. Már bemelegedtem, a pulzus profilnak már annyi, ahogy a combomnak is, naná, hogy egy hangyaf@sznyival odébb, újra ráléptem Dorothy útjára, követve a sárga jelzést. Most a kalandpark épített pályái mellett húzott egyenesen felfelé az ösvény. Nem sok jót ígérve. Fent addig futottam, amíg a tetőre nem értem, a másik irányba ereszkedni már nem szerettem volna, így ott – előbb megálltam egy kicsit meghalni – majd nekifogtam a lejtmenetnek!

Nem volt halálfélelmem, de csak mert nem gondoltam bele, mit is csinálok éppen!
Azt éreztem, hogy még épp kitartanak az izmaim, hogy ezt a ~800+ méteres zuhanást lábon hordjam ki. 🙂
Itt egy remek minőségű video is készült, az ámokfutásomról.

Csütörtök

A hazautazás előtt, még visszatértünk Lilafüredre, és a palota szálló körül sétáltunk, ill. az Anna barlangba látogattunk be.
A lépcsőzés lefelé nem annyira okozott őszinte örömet nekem, de másznom azért nem kellett! 🙂

Mondjuk már Pestre érve, a kocsiból nem volt olyan egyszerű kiszállni, és megindulni.
Viszont azt gondolom, hogy ez talán most sokkal jobb választás lesz, mint a tempó edzések!
Ugyan itt a közvetlen közelemben nincs hegyi útvonal, ahhoz motorozni kell legalább 30 percet.
Ez a gyerekes heteken nem biztos, hogy össze fog jönni, de ha belefér hajnalokba, a Guckler Károlyon szeretnék még pár 8-12 kilis hill sessiont futni!

Volt bennem némi fész, hogy erre a terhelésre, hogy fog reagálni a talpam, de nagyon kellemeset csalódtam!
Cserébe a teljes front láncot nagyon komolyan igénybe vette!
Lábfej, gázló, quads – pont az a fele, ami most csak asszisztál a futásnál.
A vádli, hamstring, glutes köszönte szépen, nem történt semmi különös.
Elvben, gond nélkül kell tudnom Z1-et futni utána!

Péntek

Az igazság pillanata el is jött ma! Akár tempó, akár hill, itt vagy már csütörtökön, egy könnyebb, inkább regen futásnak kell következnie.
Amíg leereszkedtem a lépcsőn a 6.-ról, nem nagyon vigyorogtam, de azt éreztem, hogy a tervezett futásban nem fog semmi hátráltatni.
A vágyott 4:30-as induláshoz képest egy kicsit megcsúsztam, csak 4:40-kor sikerült elrajtolnom.

A ritmusban a szokásos mintázatot hoztam, de ezzel a tempóval ez végtelen kényelmes és kellemes volt.
Viszont volt egy rövid f@szméregetés egy fajtársammal! 🙂
Eléggé pirkadt még amikor indultam, volt némi kellemetlen érzésem az ébredő erdő szélén, futás közben.
Azt nem mondom, hogy zabszem is volt a s@ggemben, de a kellemetlen előérzet velem maradt.
Ami alaptalannak bizonyult, mert még egy kövér mókus sem keresztezte az utamat.

A fordulóig mindössze egy bringással találkoztam, bár újabban előbb futom az egyenest, és a Metro felé csak a vissza úton teszek kitérőt. Ahogy ma is. Már épp a kedvenc speed részhez érkeztem volna, amikor Anikó bukkant fel a fák közül, a drótszamárja nyergében. Már messziről kézzel-lábbal gesztikulálva próbálta értésemre adni, hogy ő tulajdonképpen az imént halt szörnyet, csak még valamiért a bringán van!

Ahogy elsuhant mellettem, sikerült levennem, hogy „tényleg vannak vaddisznók” és „Ő bizony az előbb látott is egyet”!
Na fasza, épp a susnyásba készülök! Én, mint a csupasz házi disznyó, aki csak messziről vagy vadas parkban látta eddig a vadon élő társait.
Rövid check, pulzus ok, tempó ok, a csalitos nyugodt, még a csigák is csak lábujjhegyen mozognak…
Azért tapsoltam párat, biztos ami biztos!

Majd hirtelen balról, egy nagyon agresszív röfögés állította belém egyszerre a szívinfarktust, a székrekedést, és a hígf@sást!
Szerencsére, ebben a sorrendben!
Másodszorra akkor ijedtem meg, amikor a disznó kihívására a bennem élő egyed önkéntelenül válaszolt!
Olyan hangos és torokhangú hörrenés szakadt ki belőlem, amitől másodszor is majdnem összesz@rtam magam!
Sosem gondoltam, hogy ilyen hangot képes vagyok kiadni magamból!

Most lehet azzal jönni, hogy látszik a pulzus és tempó görbémen, hogy működik az adrenalin löket, de erre flegmán csak azt mondanám, hogy nézzétek meg a másik disznóét! Villám gyorsan vágódott be a sűrűbe, szerencsére jobban megijedt tőlem, mint én tőle. Legalább is az én lelkemnek sokkal könnyebb ebben a tudatban. 🙂

Eltartott vagy két percig, mire abba kellett hagyjam az égnek meredő szőrszálaim megszámlálását, úgy 3000 környékén.
Majd lassan visszaálltam az eredeti tempóba, és befejeztem az amúgy remek mai futást.
Azért a ritmus csak egyetlen lépésre ugrott meg, a méltóságom valamennyire sikerül megőrizni!
És úgysem látta senki, azt írok amit akarok 🙂

Magas kadenciával ugyan nem, de tudok végtelen kényelmes tempóban, valódi regen futást is futni!