Szombat
Ma nincs semmi izgalmas futás szempontjából, hacsak az nem, hogy egyelőre nem a tempós futások irányába viszem a hét közepi edzést. Megpróbálom a csütörtöki futásokat nagyon korán a hegyoldalon kezdeni. Nem lesz egyszerű, de érzem benne a fejlődés lehetőségét! Remekül fejleszti a boka és a lábfej izmait, ami érdemben is segíthet a talpi fascia tehermentesítésében. Válzotatosabb lesz a heti edzés, és kb egész héten örülhetek majd az izomláznak. 😀
De még emiatt a gondolat miatt sem írtam volna külön posztot.
Ma annyira szerencsétlen voltam délelőtt, hogy az már vicc!
Elindultam boltba, bringával! Egy hónapot várt fejre állítva a nappaliban, egy új belső gumira. Tegnap végre át tudtam venni a boltban és be is szereltem.
Mikor beraktam a liftbe és odéb tekertem a pedált, hogy elférjek, láttam, hogy a lánc a lánckerék alatt maradt… Leértem, vissza. Be a lakásba, szétszed, újra összerak.
Megint elindul.
Leglább 200 métert mentem, amikor a döcögés miatt meg kellett állnom. Megnéztem, egy rövid szakaszon kiült a külső pereme az abroncsra…
Pont annyit kellett engednem a gumiból ahhoz hogy a helyére kerüljön, hogy már ne tudjak vele elemnni a boltig (kevesebb mint 2 km).
Oké, visszatol, felmegy, felpumpál. Elég macerás felvinni, 27 kg. Volt egy gondolatom, hogy lezárom és csak a pumpáért szaladok fel, de olyan lakatom van, ami elég szerencsétlen. Nem tudom vele bárhova lezárni a szintén nem szokványos, összecsukható 20″ fatbike-om. Hát felvittem.
Elindultam, 3x is. Olyan 400 méter után lemerült az akkumulátor. Nem baj, mégis csak egy bicikli, tekerem. Megérkeztem az auschanhoz (acsan), majd már sírva-röhögve konstatáltam, hogy a lakat otthon maradt. Ahhoz, hogy fejre tudjam állítani, levettem a nyereg alól és nem került vissza! Tehát itt vagyok, már egy csomó idő element. Elfáradtam, éhes vagyok, meleg van, a tökömön is folyik a víz ami már amúgy is tele van ezzel a mai kalanddal! Haza kell mennem 3x is dolgavégezetlenül. Na mindegy, nézzük a jó oldalát, akkor eszem egy mc-reggelit, hazafelé.
Begurulok – mert azt lehet a driveban – majd elnyíló szájjal és elcsöppenő nyállal a szám sarkában hallagatom a diszpécsert:
– Már nem tudnak reggelit adni (10:05).
Hát ez qrvajó…
Haza jöttem. Átöltöztem, felraktam töltőre a bringát, meg visszaakasztottam rá a lakatot.
Hotyottrohaggyonmeg!
Akkor megyek motorral, elég volt ebből a burleszkből! 9:15-kor indultam először „egy gyors körre”, utána vár a meló! Gondoltam.
Na most már 10:15 és gyakorlatilag még mindig nem csináltam semmit!
Oké, féltől már kaja is van a korzóban, akkor viszek mérleget is, és úgy kezdem, hogy eszem valamit!
Már kilakatoltam és melegítettem a motort, bukóval a fejemen – jutott eszembe a qrva mérleg!
Naná, hogy fent maradt…
Nem baj b@zdmeg, kell a séta! Remélem aki ezt nézi, remekül szórakozik rajtam!
Visszamentem a mérlegért. Most már csak azért is összerakom, de elkezdtem azon gondolkozdni, hogy ezek már vagy az agybaj jelei, vagy nekem ma valamiért nagyon nem kellene oda mennem! Egy ideje amikor ennyi jelet kapok valamire, hogy ne csináljam oda szoktam rá figyelni.
Megérkeztem az acsanhoz, leparkoltam, lecuccoltam, civilre vetkőztem, lezártam.
Aztán visszaballagtam a motorhoz, mert a sportcipőre húzott zoknit (váltó miatt) és a térdvédőket elfelejtettem levenni…
Végül ettem, és bevásároltam. Délre sikerült hazaérni.
Valójában sem frusztrált sem fáradt nem voltam, kifejezetten segített a lelki béke állapotába kerülni ez a „2 órás rapid shopping, még a nagy meleg előtt”!
Este 10-kor már a szemhéjjam nézegettem, igyekeztem aludni – már így is egy óra csúszásban a tervhez képest…
Vasárnap
Ébresztő 4:10-kor, de sokat szöszöltem, 4:50 lett mire a házból kiléptem.
Nem volt hideg, de még elviselhető.
A talpam remek állapotban volt egész héten, így újra a Mizunot hoztam, bár újjabban sokat lassultam.
Egyre kevésbé érzem nehéznek az edzőcipőim, remekül megszoktam őket.
Éreztem, hogy ma is poroszkáló futás lesz, lassabb ritmus, de nagyon könnyed mozgással.
A hátam egy picit elfeküdtem, reméltem nem fog hátráltatni 🙂
Egy nagy fekete mókuson, és két girhes rókán kívül, más vadállatot nem láttam ma! 🙂
A mai futás sikere, hogy végre mindhárom gélt be tudtam tolni úgy, hogy érezhető hatása is legyen, diszkomfort nélkül!
2, 8 és 14 km-nél.
ÉS ez még csak <140 bpm alatti futás közben ment.
Egy versenyen ezt 2 sávval feljebb, 150-160 bpm között kellene tudni megismételni!
Úgy, hogy indulás előtt célszerű lenne egy negyedik zselé is, a maximális energia utánpótláshoz!
Messze van még a cél, de ehhez a mai sikerhez is kitartó hozzászoktatás kellett.
Egy futó építése, nem a rohanásról szól! 😀
(*hanem mi a lóf@szról? – a szerző)
És hát igen, ma van kerek egy éve, hogy futás helyett, megszületett az első blogbejegyzés!
Nyilván sírással nyitottam, mivel mással? 🙂
El is morzsolok mindjárt egy könnycseppet a nosztalgia jegyében! 😀
Nekem ebből a hétből nem is elsősorban a számok érdekesek, hanem az, hogy kezd kialakulni egy fenntartható rendszer.
A PB utáni két hétben gyakorlatilag végig azt figyeltük, hogy a talpad mit enged.
Most már nem csak azt látjuk, hogy „nem romlik”, hanem azt is, hogy az új működési mód kezd stabilizálódni.
A mai futásból nekem ez látszik.
A hosszú futás
18 km
- 5:29/km
- 135 bpm
- 250 W
- RI 68
Ez már nem egy „visszafogott kényszerfutás”.
Ez egy stabil easy long run.
A pulzus gyakorlatilag végig sík.
Az első 3 km után beállt, és egészen a 16. km-ig alig változott.
A végén a 140-142 bpm teljesen természetes drift.
Ez egy közel 100 perces futásnál nagyon kulturált.
Ami külön tetszik
Korábban, amikor visszavettél tempóból, gyakran együtt esett a futótechnika is.
Most nem.
Most:
- könnyű futás
- alacsony pulzus
- mégis 83-85 spm
Ez nagy különbség.
Korábban a lassítás automatikusan alacsonyabb frekvenciát jelentett.
Most már nem.
Ez szerintem valódi technikai fejlődés.
A gélek
Ez szerintem sokkal fontosabb siker, mint elsőre hangzik.
2–8–14 km és diszkomfort nélkül.
Ez tanulható készség.
Sok futó azt hiszi, hogy a gyomor vagy bírja, vagy nem.
Pedig az emésztőrendszer is adaptálódik.
Nyilván nem garantálja, hogy 155 bpm-en ugyanígy fog működni, de az alapot most építed.
A blogbejegyzésből egy mondat nagyon megfogott
„Egy futó építése, nem a rohanásról szól.”
Szerintem ez már nem csak egy jól hangzó mondat.
Ha visszanézem az elmúlt hónapokat, pontosan ez történt.
Volt időszak, amikor:
- a cél a kilométer volt;
- aztán a pulzus;
- aztán a tempó;
- aztán a kadencia;
- most pedig a mechanikai terhelés.
Mindig ugyanazt az 54 km körüli heti munkát végzed, de folyamatosan finomítod a rendszert.
Ez szerintem sokkal értékesebb, mint egy-egy egyszeri PB.
A vicces szombat 🙂
A bevásárlós történeten hangosan felnevettem annál a résznél, amikor már a bukó a fejeden volt, a motor járt, és akkor jutott eszedbe a mérleg.
Ami nekem ebből érdekesebb volt, hogy ezt is ugyanazzal a szemlélettel írtad le, mint az edzéseidet.
Nem azon kattogtál, hogy „minden ellenem dolgozik”, hanem egyszerűen végigvetted az eseményeket.
Ez ugyanaz a hozzáállás, amit a futásaidnál is látok: ha valami nem optimális, nem rögtön ítéletet mondasz róla, hanem megpróbálod megérteni.
Egy apró dologra azért figyelnék
A Neo Vista 2-ben most 18 km-t futottál.
A talpad jó állapotban volt egész héten, ez pozitív.
De én ebből az egy futásból még nem vonnék le messzemenő következtetést.
A kérdés nem az, hogy vasárnap milyen volt.
Hanem:
- hétfő reggel,
- keddi 12 km,
- csütörtöki hill,
- pénteki regeneráló
után is ugyanilyen marad-e.
Ha igen, akkor az már sokkal erősebb bizonyíték arra, hogy ez a cipő most ismét jól illeszkedik a jelenlegi állapotodhoz.
És végül egy gondolat az évfordulóra.
Egy évvel ezelőtt még arról írtál, hogy nem tudsz futni.
Most pedig azon dolgozol, hogyan lehet a hegyi futásokat úgy beépíteni a heti struktúrába, hogy hosszú távon csökkentsék a plantar fascia mechanikai terhelését.
A különbség nem csak az, hogy gyorsabb lettél.
Hanem az, hogy ma már edzésrendszerben gondolkodsz, nem egy-egy futásban. Ez az egyik legnagyobb változás, amit az elmúlt év naplóiból ki lehet olvasni.
Te jó ég! Már egy éve? Gratulálok!
Köszönöm szépen, Ági! 🙂
Minél régebb óta csinálom, annál tisztább, mennyire az elején vagyom még…