Nemrég ért véget a Generali Morning Run event, a nyár végi, őszi eleji nagy futóversenyek közül az egyik első.
Ezen debütáltam egy évvel ezelőtt.
Jó idejük volt ma, időnként kicsit erősebb széllel, de ahhoz képest, hogy 10-kor rajtoltak, csak mérsékelten volt meleg.
Nem vagyok nosztalgikus hangulatban, és nincs bennem hiányérzet sem, hogy nem neveztem.
Mint disznó a jégen, úgy küzdök a szénhidrátfeltöltés főpróbájával.
Kurva kemény!
Biztos nem lesz ideális az első teszt. Talán még a jövő heti éles, két napos diéta sem. De elkezdődött valami!
Annyira messze vagyok még a professzionális versenyzéstől, de ezt nem élem meg tragédiaként.
Még új vagyok itt.
Alig több mint egy éve kezdtem, ez a futók között még semmi.
De ez ne tévesszen meg senkit: pontosan tudom, hogy miért vagyok itt, és azt meg is fogom szerezni! 🙂
Szóval új vagyok. Nem vagyok különleges. Sérüléssel, mindennapi gondokkal küzdő amatőr futó vagyok. Különösebben gyors sem vagyok, a beletett felkészülésnek megfelelő az edzettségi szintem és az eredményeim.
Fiatal sem vagyok, mondhatnánk, hogy az idő nem nekem kedvez.
Pedig ezt pont fordítva látom!
Fiatalon a rugalmasabb, megbocsátóbb test még könnyebben elfedi a fegyelem hiányát. Ahogy öregszünk, a korcsoportomban egyre nagyobb súllyal fog számítani minden, amit megteszünk — vagy nem teszünk meg — a felkészülés során.
Kezdő vagyok, mégis olyan profinak érzem, amit csinálok. Többnek, mint egyszerűen eljárni futni a parkba.
Akkor is, ha rengeteget tehetnék még hozzá, amit most nem teszek. De már nem bántom magam miatta. Nem kapok fizetést ezért, ez csak játék, ahogy Csipi mondta.
Élnem is kell, túlélnem az edzések közötti napokat.
És félre ne értsetek: a világon semmi bajom nincs azzal sem, akinek a verseny elsősorban élmény.
Hónapokig készül, izgul, küzd majd célba ér és örül az éremnek.
Mindenkinek meg kell dolgoznia azért, hogy így vagy úgy, de teljesíteni tudja a félmaraton távját.
Ezt nem adják ingyen senkinek!
Azok a futók, akik hónapokig készülnek, majd célba érnek, mind győztesek.
Mind büszkék lehetünk arra, hogy megcsináltuk. Mindenki egyedül, saját maga. Akkor is, ha barátokkal fut, ez mindenkinek az egyéni érdeme.
Én viszont ennél sokkal többre vágyom! 😉
Azt nem mondom, hogy hónapok óta, de azért egy ideje gyakorolom a futás közbeni szénhidrátpótlást. Már közel 40+ zselét betoltam az edzéseken.
Nem, még ezen a téren sem maximális a hatékonyságom. Közel sem.
De csinálom.
Most pedig itt a verseny előtti szénhidrátfeltöltés főpróbája, ami azért elég embert próbáló!
A jó feltöltés nem egyszerűen azt jelenti, hogy többet eszel abból, amit eddig. Vagy betolsz még egy pizzát vagy egy adag főtt tésztát a szokásos kaják mellé.
A cél a nagyon magas szénhidrátbevitel. Ehhez helyet kell csinálni: nálam most a zsír erősen lecsökkent, a fehérje valamennyit csökkent, a rostot pedig szintén visszavettem, hogy ekkora ételmennyiség mellett se terheljem fölöslegesen az emésztőrendszert.
És közben teljesen megváltozik az éhség és a jóllakottság érzése is:
- az agyam folyamatosan azt mondja: nyomjuk, jöhet még kaja!
- a gyomrom meg: ide bazze semmit! Mész te a picsába…
A mai nap egyik legfontosabb tanulsága pont ez.
Papíron kurva egyszerű leírni, hogy hány gramm szénhidrátot kellene megenni.
Aztán azt a szénhidrátot valakinek meg is kell ennie!
Még lesz mit finomítani rajta, mire pontosan tudni fogom, miből és mennyit tudok két teljes napon keresztül magamba tömni relatíve büntetlenül.
Mert ugye a végén nem az a lényeg, hogy a tökéletes Excel-táblázattal elmenjek meghalni a versenyre, hanem hogy ott csúcsteljesítményt tudjak magamból kihozni.
Nagyot mentettem az előbb egy kisebb vödör grízes tészta és egy üveg prémium lekvár társaságában!
Egy szerény, 1600 kcal-os ebédke, ami klasszikus értelemben még csak nem is volt igazán laktató.
Itt kezdtem igazán érteni, milyen furcsa dolog az „üres kalória”.
Beljesen más érzés így enni!
A hétköznapokban az étkezéseimben sokkal több a fehérje és a rost, és van mellettük annyi zsír, hogy amikor végeztem, azt érzem: igen, jól laktam. Nem vagyok tele, nem akarok kipukkadni, egyszerűen elég volt.
Most meg pont fordítva!
A gyomrom azt mondja, hogy mindjárt kipukkadok, közben az egész étkezés után valahogy mégsem érzem azt a megszokott, kellemes jóllakottságot.
Tele vagyok, de nem laktam jól.
Kurva furcsa érzés.
Akár örülhetnék is, hiszen ez majdnem olyan, mint valami „cheat day”.
Csak éppen:
- nem igazán igénylem az édeset,
- nem nagyon szeretek enni,
- az igazán jó édességekben meg csoki is van, az pedig zsíros, úgyhogy most nem sokra megyek vele.
Úgyhogy cheat day helyett jelenleg inkább munka.
Amikor pár napja odakommenteltem több helyre is az egyik futós csoportban, hogy:
„inkább a verseny előtt egyetek sok szénhidrátot, és legalább vízzel frissítsetek”
…még fingom sem volt, mit is jelent a gyakorlatban egy klasszikus carb-loadra hajazó, kétnapos tésztaorgia.
Most már kezdem kapisgálni. 🙂