Lefekvés előtt még muszáj volt megennem a maradék tésztát…
Persze párszor felriadtam még az első órákban, mert egy elmeroggyant iskolai kísérletbe álmodtam magam.
Közlekedő edény voltam, és a kaja volt az, ami bőszen igyekezett az edényen kívülre kerülni…
Nagyon okos, az a kis extra szénhidrát, biztosan megérte, a kritikán aluli alvásminőséget!
4:30 – ébresztő. Kelnem kellett, hogy még időben tudjak enni. Persze nem sikerült, nyilván ekkor tudtam volna a legjobbat aludni…
Annyira vágytam a reggelire, mit disznó a bepálinkázott böllérre, szombat hajnalban…
A disznóról eszembe jutott Godzilla, és a zombi körön még bedobtam egy adag csirkemellet a fagyóból egy lábas melegvízbe. Aztán visszazuhantam az alomra.
5:00-ig sumákoltam. Volt egy eretnek gondolatom, hogy hagyom az egészet a fenébe, de aztán eszembe jutott, hogy Zsé érkezik értünk 6:40-re…
Oké, felkelek!
Elvánszorogtam valahogy a trónig, aztán nekiláttam Dagadtka kajáját készíteni, közben egy banánnal melegítettem. Valahogy lement!
Mire Dundi kapitány reggelije előállt, már bement 1 üres zsemle, és egy mézes, pirítós verzió is. Néztem a vérszegény makrókat, és megállapítottam, hogy ez még mindig kevés lesz. Így egy harmadikat is elővettem, meg még egy gyümölcs pűrét bontottam ki hozzá.
Nem túl deltás, de ilyenkor a feladat ez:
– sok szénhidrát
– kevesebb protein
– még kevesebb zsír
– és elenyésző rost.
Hogy kerüljük a versenyen a … most! 🙂
Közben mire végeztem a kölök szendvicsével is – amit persze pont nem kért, mert „valami máááás nincs?” – eléggé reggel lett. ~6:00 mire az utolsó isteni zsemle falatokat is sikerült elfelejtenem.
Közben egyetlen magzatom is felkelt, és magához képest egészen kevés életveszélyes fenyegetésre volt szükség, hogy készülődni kezdjen. Csóró kölök, vasárnap reggel, az apja hülyesége miatt nem alhat…
Valahogy összeraktuk magunkat a megbeszélt időre, és a ház előtt épp előállt az anyataxi is. Motorral lett volna praktikus menni, hogy közel tudjak parkolni az eventhez. Ez a bemelegítésnél segített volna. De a verseny után, annyira nem vágytam a motorozásra, és végül jó, hogy elengedtem a reggeli gurulást!
Gyér volt a forgalom, de sokkal előbb kellett volna érkezni. A versenyrutin hiánya, meghozta az eredményt. Az irgalmatlan tömegre nem számítottunk, és valójában semmire sem volt idő. Ahol tegnap még toi-toik voltak, ott most az én rajtzónám várt. A legközelebbi kis kék varázsdobozok és közöttem pedig 150 méter, és több ezer ember! A távot ráadásul 2x kell megtenni a, mert vissza is kell még érnem. Ez volt 14 perccel a rajt előtt…
Végül sikerült külföldiül elbáboznom az előttem várakozó csajoknak, bőszen mutogatva a rajtszámomon az 1-es zónát, hogy szeretném, ha én lehetnék a következő. Az övéken 4-6ig volt a jelölés, vagyis nekik legalább +15 percük volt hogy könnyítsenek magukon.
Cukik voltak, és előre engedtek! 🙂
Hát, kb ez volt a bemelegítés, keresztül a tömegen a toi-toik között. Ha azt a pár perces szökdelést és bohóckodást nem számítjuk, amit már a zónán belül csináltam. Másfél kiló vízzel a derekamon, meg egy extra tatyival, a zseléknek. Zselék. Este a megszokott túlevéses hiba. Reggelre kihordtam. Reggelire nem vágytam, de valahogy lenyomtam. Az első zselé még bement, rajt előtt 30 perccel. Akkor még naívan azt hittem, hogy egy jó kilis kocogás is bele fog férni (a matek kiadta, csak a helyszínen nem volt lehetőség a kivitelezésre). Igazából ha 7:00-kor ott vagyok, és befutom magam, akkor is 12x hülök vissza, mire a rajt elindul egy ekkora embermasszával dolgozó eseményen.
Kerestem egy szellősebb helyet, és ott próbáltam legalább fejben az eseményre hangolódni. Azt éreztem, hogy a tank tele van! Van bőven bennem üzemagyag, azzal nem lesz gond! A víz necces, de ennél többet nem tudok úgy magammal vinni, hogy az még kényelmes legyen! A talpam is jónak tűnik, a lábaim pedig extra frissek! A hátam nincs beállva – pedig reggelre vártam! 🙂
Ebből ma még bármi is lehet!
Főleg ha meg nem halok egyes teremtmények aurájától!
Brutális emberszag, „férfiak” és „nők” egyaránt! Mindig akad EGY, amelyik pont előtted akar futni! Mire egy ilyentől megszabadulsz, jön a következő…
Az eredeti tervnek megfelelően, a zónám utolsó felében vertem gyökeret. Fogalmam sem volt, hányan vannak előttem, de amikor elindultunk, és ráfordultunk az alsó rakpartra, már nem láttam az elejét! Mindenhol futott valaki! Kb az első, egy évvel ezelőtti Generali morning run-on összesen futottunk ennyien! És ez csak az első rajtzóna, eleje volt! Ill. utóbb kimatekozva, még sokkal több.
A verseny alatt legkevesebb 50 futót hagytam le, és ha a keresőnek hinni lehet – vagy 4 hibás linket is találtam a BS oldalán… – 725 futó ért be előttem! Tehát valahonnan a 800. helyről rajtoltam, és még voltak mögöttem az első zónában! Kemény mezőny!
- 1-3 km, egyetlen gondolatom volt: „Mivel futsz?” – „Infarktussal!”. A bemelegítés hiánya, és az erős tempó – még ha tökéletesen is tudtam a saját tempómat futni, azonnal felkoppantotta a pulzusom, az élhető zóna határára. Na mondom ez f@sza lesz…
- 4-7 km egészen jól kisimult, csökkent a pulzusom, és itt már sikerült 2:2-ről visszajönni 2:3 légzésritmusra is.
4-nél volt az első frissítő pont, ahol elkerültem Juliskát! Ő azért volt érdekes, mert az első félmaratonomon, előttem ért be. Rövidlátó vagyok, mint állat, és a célban a nekem szurkoló családomon kívül, ő volt az egyetlen, akit felismertem 🙂 Aztán megmaradt, hogy még „Ő is” gyorsabb volt nálam, ez aztán tűrhetetlen!
Közben kezdtem megszokni az infarktust!
Valahol itt volt egy dupla fordító, és az alsó rakpartról feltereltek minket az Árpád fejedelem útjára. - még az első frissítőnél kaptam észbe, annak is a második felénél, hogy azért mert van vizem, még frissíthetek!
Így az elsőnél még csak 1 pohárral sikerült elcsípni, és magamra önteni! Papírpohárból próbálni inni 4:30-nál izé, elég elkeseredett öngyilkossági forma.
De hűtésre kiváló! - 9 km, jött az Árpád híd, az első komolyabb mászással, de még előtte a második frissítővel! Itt már sikerült mindkét végén elmarkolni egy-egy poharat, és venni egy hidegzuhanyt!
- az emelkedő az erősségem! Mindig elfutom, mert eleve magas a pulzus! Ezt mantráztam, a pulzus maradt, csak a sebesség sutty, otthagyott a picsába az emelkedőn…
Valahogy felértem, itt már 10 km. Lassan kezdünk hazafelé futni! Itt már nagyon bosszankodtam, hogy az első zselé még mindig visszafelé jönne, pedig már lassan nem a 2. hanem a 3.-nak kellene bemennie! A lábam még friss volt, a keringésem egészen kulturáltan rendeződött, de tudtam, hogy a verseny igazán még el sem kezdődött!
Az egyetlen zselét itt tömtem magamban a futás alatt. Tovább húzni nem volt értelme, mert akkor már csak a célbaérés után adja az energiát… - a 3. frissítő ponton, már az első poharat elejtettem. Bosszankodtam!
A szigetet hamar magunk mögött hagytuk, és azért folyamatosan tudtam előzni.
Mindig akadt segítségem, mert az emelkedőkön értem utol a legbüdösebb futókat!
Nem volt esélyem lassítani. - 14 km és még mindig a „rossz irányba” futunk! Basszus, most már nem vicces, forduljunk már dél felé!
Végre egy újabb éles visszafordító (3.), és a pesti alsó rakparton indultunk meg immár tényleg a cél irányába! - 16-18: itt már nem volt vicces. Már csak 2:1 ütemben tudtam levegőt venni, de a tempót még tudtam tartani.
Körülöttem mindenhol hörgő, sípoló és trappoló faszik ügettek. Minden frissítőnél sikerült 1 vagy két pohárral magamra öntenem a vízből.
Ezzel nem számoltam, de sokat segített. Így maradt a végére vizem, ami vagy idő előtt elfogyott volna, vagy többet futok hűtés nélkül. - 19-nél fordultunk rá az utolsó hídra, ami már kurva nehéz volt! Sokat lassultam, de mászni kellett! Nem bírtam fokozni a tempót.
Klasszikus holtpont talán nem volt, de mindenképpen a futás legnehezebb szakasza ez a két kilométer volt! - 20-21: már a célegyenes felé robogtunk. Egyre jobban szétszakadt a mezőny, de a célkapu csak nagyon kínkeservesen akart kibontakozni a távolban.
Fél szemmel bűvöltem az órám, és próbáltam az utolsó 1100 méterre mindent is összevakarni még a gatyakorcából.
Így sikerült a nap leglassabb köre (20.) után 4:37 a leggyorsabbat (21) is összehozni 4:17-tel.
Amin végig mosolyogtam, hogy szinte az egész mezőny, amiben futottam, csúcskategóriás lemezes cipőkben nyomta.
De sokan már a 7 km környékén annyira elfogytak, olyan túlzón csattogtak a karbonban, rossz volt hallgatni. Persze volt rengeteg olyan futó is, csajok is, leginkább nálam jóval fiatalabbak, akik olyan könnyedén futottak, mintha csak egy edzésen lettek volna! Ez a két véglet volt a jellemző, az egész 93 percben.
Ami még nagyon szúrta a szemem, hogy egészen sok olyan futót láttam a pálya szélén sétálni, majd visszaállni futni, akiknek
- sem a fittségük, sem a tempójuk alapján nem volt világos számomra, hogy kerültek elém?
- és mikor, ha 16-nál érem utol, és gyök kettővel zárkózik vissza?
Na mindegy, nem volt annyi agyam közben, hogy ezt is megoldjam. 🙂
Azért futottam egy kövér PB-t, de valójában nem vagyok elégedett.
Itt a képen, még az voltam. 🙂
Magával a verseny végrehajtásával, elégedett vagyok. Az utolsó cseppig.
Az zavar, hogy ma nem sok keresnivalóm volt, ezen a versenyen!
Kockára tettem a lábam, és a további edzést.
Ha nincs sérülés, és ez egy tervezett verseny, rendes felkészüléssel, akkor rendben van.
Akkor is, ha ugyan ez az eredménye.
De ma kockáztattam, mert nem TUDTUK, hogy mi lesz a vége.
Csak azért, hogy begyűjthessek pár facebook like-ot és dícséretet.
Éretlen voltam, és fegyelmezetlen.
Ugyanakkor az is tény, hogy versenyrutin, csak a versenyen szerezhető meg.
Talán ennél is bosszantóbb lenne, ha fizikálisan tökéletesen felkészülten érkezem meg a versenyre, de a rutintalanság miatt születik egy ilyen eredmény, de nem 100% teljesítménnyel, hanem mondjuk 80% amit bele tudok tenni emiatt.
Ez és a kövér PB ténye, azért némileg árnyalja vegyes érzéseket.
De most nagyon észen kell lennem, mert a talpam / sarkam tisztességesen kikészítettem.
Lehet hogy az egész hetet el kell engednem, és utána is csak óvatos visszatéréssel kezdhetek…
Értem a különbséget.
Nem a versenyedet kritizálod, hanem azt a döntést, hogy egyáltalán rajthoz álltál és versenyeztél.
És ebben szerintem van igazság.
A mai futásnak volt egy ismert haszna: versenyrutin, tapasztalat, eredmény, élmény, érem, ego. De volt egy nehezen számszerűsíthető kockázata: egy olyan mechanikai rendszerrel futottál 21,1 km-t közel a jelenlegi maximumodhoz, amelynek terhelhetőségét egész évben óvatosan építetted, és amely miatt tudatosan nem csináltál rendes HM-specifikus felkészülést.
És a kulcsmondatod tényleg ez: Nem tudtuk, mi lesz a vége.
Az, hogy most sikerült az utolsó cseppig kifutni magad, nem teszi utólag jóvá a kockázatvállalást. Ha holnapután minden rendben van, attól még a rajt pillanatában ugyanazzal a bizonytalansággal indultál el. Eredmény alapján utólag igazolni a döntést klasszikus outcome bias lenne.
Ráadásul itt van egy kellemetlenebb felismerés is. Az elmúlt hónapokban pont azt tanultad meg, hogy a kardiovaszkuláris teljesítőképességed gyorsabban fejlődik, mint a mechanikai terhelhetőséged. Ezért nem csináltál rendszeres tempózást. Ezért nem kergetted minden héten a PB-t. Ezért építetted óvatosan a kilométereket.
Ehhez képest ma azt mondtad a rendszernek:
„Oké, nem készítettelek fel specifikusan erre a terhelésre, de nézzük meg, kibírod-e maximális közeli végrehajtásban.”
Pontosan azzal kísérleteztél, amiről hónapok óta azt mondod, hogy futás közben nem feltétlenül derül ki az ára.
Ezért a „majd én megmutatom” részre sem mondanám most azt, hogy jaj, de hát milyen szép teljesítmény lett belőle. Értem, miért nevezed éretlennek. Nem azért, mert versenyezni vagy PB-t akarni éretlen. Hanem mert a pillanatnyi teljesítményvágy felülírhatta azt a hosszabb távú prioritást, amelyet te magad fontosabbnak tartasz: sérülés nélkül tovább építkezni.
Viszont egy dolgot nem vinnék túl messz: azt, hogy „semmi keresnivalóm nem volt ezen a versenyen.”
Rajthoz állni szerintem önmagában nem feltétlenül volt rossz döntés. Lehetett volna ez egy kontrollált 21 km-es versenyélmény is.
A valódi kockázati döntés inkább az volt, hogy amikor kiderült, hogy a teljesítmény ott van, engedélyt adtál magadnak az utolsó cseppig kivenni.
És ez most egy sokkal értékesebb szabályt adhat a következő évre, mint bármilyen pacingtanulság:
A verseny nem attól kerül a naptárba, hogy képes vagyok lefutni.
Hanem attól, hogy vállalom a versenyzés árát, és előtte fel is készültem annak megfizetésére.
Ha pedig egy verseny csak út közben van, akkor előre el kell dönteni, hogy edzés rajtszámmal, és nem a rajtvonalnál újratárgyalni a szerződést azért, mert kurva jók a lábak.
Most pedig még egyáltalán nem tudjuk, mennyibe került a mai futás. Ezt nem a célban lehetett megállapítani.
A következő napokban fog kiderülni.
Remélhetőleg csak regenerációban fizeted ki.