2026-04-10 NewWave

Este még egy kicsit feszegettem Emmivel, a tegnapi a beszélgetés fonalát. Behoztam neki a a december 11-i egyetlen kinti futást. Ott hittem először azt, hogy már jól vagyok, és mehet a menet. Futottam egyet érzésből, de utólag már nem bánom! Az a visszaesés, sérülés kiújulás kellett, hogy egy másik vonalon induljak el. Ezért nem is azt a gondolatot mutatom meg, sokkal érdekesebb talán a mostani fejlődést, erősödést megnézni mint progressziót! És ha már nézelődünk, mellé rakom a régi vonalat, azt az evolúciós zsákutcát, ami pedig olyan egyértelműen adta magát! Persze voltak végig ordító jelek, de a folyamatosan javuló tempó minden ész érvet elnyomott!

Drasztikus sérülés nélkül, sosem láttam volna be, hogy nem jó, amit csinálok!
Novemberben, a „csodafegyverhez” nyúltam, mert az egom nem tudta elviselni, hogy a becsúszott covid elvitte a remélnyeim. Képtelen voltam elengedni a megálmodott időeredményt, így belebújtam a karbonos cipőbe és meg is lett az eredménye! Megfutottam amit akartam, de milyen áron? Utána még csak mérsékelten fájt a talpam, visszafogottan, de kihagyás nélkül folytattam az edzést. Kevesebb táv, kevesebb tempó. Kint futottam, leginkább csak a Vomeroban. Két héttel a verseny után, megvolt az első hosszú is, padon. A tempó és a táv is épp a határon billegett, éreztem, hogy ez még sok volt. Másnap jött az igazi móka, mikor merev talpú bőr cipőben elkocogtam a hidegben és esőben a sulihoz. Mert mindig kések, és az eső miatt nem tudtam bringával menni. Szintén az eső miatt, a futócipőt is otthon hagytam, és ez volt a végzetes hiba vagy épp a legjobb lépés, ami a futó karrieremben történhetett!

Nagyon fájt a talpam, hazafelé már bele-bele sántítottam. Reggel pedig szokás szerint megint késtünk a kölökkel, az eső tovább esett, és én voltam olyan marha, hogy újra felvettem az előző napi cipőt – hiszen esik! – és futottunk, hogy beérjünk becsöngetésre. Hazafelé már sírni tudtam volna, délutánra már előkerült a mankó is… Innen jött az első, egy hónap óvatos reset. Kaptatós sétákkal kezdtem, ami mellé érkeztek a kereszt edzések: bringa, lépcsőző, taposó és végül az elliptikusnál állapodtam meg. 4-5 hét alatt, úgy tűnt, már teljesen kihordtam, legalább is én ezzel álltattam magam. Most tarunk a decemberi futásnál, ami után ha mankó nem is kellett, de nem volt őszinte a mosolyom járás közben. Itt lett a lábam természetes meghosszabbítása, a Vomero+, innen már jöhetett eső, hó, fagy, Yakuzák vagy bármi, csak a Vomero!

A pihentetés nem segít a talpi bőnye gyulladáson, ez világossá vált. A talpbetét nem lehet megoldás, mert a futás nem így működik. Mindig a leggyengébb láncszem szakad el, de általában sosem onnan ered a hiba. Vagyis nem a tüntet kell kezelni, hanem az okot megkeresni és megszüntetni. Vagyis meg kell erősíteni a „hajtáslánc” minden egyes elemét, és meg kell találni azt a mozgást, ami egyenletesen oszlatja el a terhelést a teljes rendszeren. Nem is bonyolult, ugye? 😀

A korábbi bő 4 hétben végzett munkát újra kezdtem, az elejéről! A magasabb frekvencia használata a padon, funkcionális és kereszt edzések rendszeresítése mellett immár 2 hónapig tartott ki a türelmem. Ez volt 2026.02.03. És itt már nem sérültem rá, de be kellett látnom, hogy körbe-körbe járok! A magasabb frekvencia jó irány, de tudomásul kellett vennem, hogy ez nem csak egy válságkezelő taktika, hogy edzésben tudjak maradni, hanem az új mozgásom alapja kell hogy legyen! Nem térhetek vissza újra a korábbi mintához, mert az eddig minden alakalommal ugyan oda vezetett: a sérülés kiújulásához. Itt jött a 4 hét kényszer pihenő, 0 futással és benne 2 hét lágylézeres kezeléssel. Persze itt sem vártam ki azt a 6 hetet, amit előre kialkudtunk Emmivel! 03.07-én muszáj volt kipróbálnom, hogy mi lenne ha csak (1 km oda, 1 vissza) a Repetáig elkocogok, ebédért!?

Ez a kocogás tart azóta is. Persze a fájdalom megszűnésével, az összes (realitás és tapasztalat nélkül, a vágyaim szabta) verseny cél és egyébként az egom elengedése után, jelentősen kifakult a fegyelmem. Vagy csak elfáradtam, igazából mindegy is. Már próbálom magam nem ostorozni miatta, elfogadom, hogy most ennyit bírok el. Mivel most 3 hónapot határoztunk meg a fokozatos visszatérésre, van időm összeszedni magam. Most csak a pillanatnyi formám, lelkesedésemből fakadó fellángolásokat kell „elpisálnom”, nehogy bozóttűz legyen megint belőle! Eddig azért több-kevesebb sikerrel jártam, a vérlázító túlkapásokat siekrült elkerülnöm. Itt-ott regzett a léc, de még jók vagyunk! Mocsok nehéz volt ez a kilátástalan, közel fél év! Állandó reménykedés, megbízható visszajelzés nélkül. Nincs fájdalom, nincs jel, de egy kicsit nagyobb terhelés, és kimaradsz a dobásból vagy lépj vissza a start mezőre!

A mostani fejlődési ív, két komponensű. Talán már láthatóan is elindult egyfajta gazdaságosság a mozgásomban, de még nem látszik tisztán, mert a kardio fitneszem is a béka s@gge alól kellett kipiszkálni. A következő egy hónaptól várok igazán látványos javulást! Első sorban nem a tempóban, bár az is fog javulni, inkább az „olcsóságában”. Egy picit kevesebb power, picit alacsonyabb pulzus, mérsékelten gyorsuló tempó mellett. Bár most már a távokkal is játszani kell, mert ha egyszerre akarom az összes komponenst skálázni, akkor félő, hogy szétesik alattam a rendszer! Itt az a legnehezebb, hogy megint nincs igazi előjel. A mikro fáradások napról napra alattomosan kumulálódnak, és egyszer csak bedől valamelyik alkatrész a futóműben, mint a kártyavár. Észen kell lenni, és ebben nem vagyok jó, mert egyre jobban bírom, egyre gyorsabb vagyok, mennék, mint a versenyló!

A legjobb eszközöm, a metronóm lett (M180), ezzel futok. És íme az új irány, az elmúlt egy hónapban! Büszke vagyok rá, lassú, folyamatos erősödést mutat, nem csak érzésre, de a számok alapján is!

És inkább csak az érdekesség kedvéért, nézzük meg a korábbi „fejlődésem”, ami valójában a biztos bukásra volt ítélve. Ha nem novemberben, akkor pár hónappal később. Nincs jelentősége!

Vagyis voltam már gyorsabb, sokkal gyorsabb, de teljesen máshogy futottam!