Valamikor Július közepe táján, amikor elkezdtek szembe jönni a különböző futóverseny kiírások, szívem szerint mindenre IS regisztráltam volna! Még szerencse, hogy ezek az indulások nem ingyen vannak! 🙂
Az első, a Generali Morning Run eventje volt (08.31), ezzel kezdődött minden! Aztán jött a 09.20 DM Balaton félmaraton. Ezek azért időben talán még vállalható távolságban is vannak egymástól! Legalábbis akkor még, nulla tapasztalattal, így gondoltam! Mi történhet, regisztráltam oda is! Mert ugye láttam, hogy a Balatonman eseményen ha egy évben 3 alkalommal is részt veszek azonos távon, és minden alkalommal jobbat futok az előzőnél, akkor nyerhetek egy éves ingyen indulást!
Ez már elég indok volt, hogy mindenre is nevezni akarjak! Ránéztem az oldalra, láttam hogy van itt még event, majd később kinézem a 3.-at is! ( persze már csak ez a kettő volt idén… 😀 )
Közben serényen gyűjtöttem a kilométereket! És az edzésmennyiséggel együtt, jöttek a túlterheléses fáradások is. Elbizonytalanodtam az Augusztus végi versenyt illetően, fogom-e tudni majd teljesíteni? Ebben az állapotban jött velem szembe a WizzAir félmaratonja, a két verseny között! Azért elég borsos a nevezés de láttam, hogy messze ez lesz a 3 közül, a legrangosabb, legnagyobb esemény. És nem a Balatonparton, hanem itt a fenekem alatt! Úgy okoskodtam, hogy az elsőből legfeljebb majd teszt lesz! Ha bármi gond van, azonnal feladom. Ha nincs, akkor is csak óvatos futás lesz, versenyrutin szerzés! Frissítés éles teszt, stb.
A másodikon pedig majd megfutom az „első igazi” félmarcsim! Ez esetben persze jó eséllyel a 3. ugrik, de az amúgy is nagyon messze van, utazni kell, a nevezés nem volt a világvége… majd elengedem!
Ha az első jól sikerül, akkor majd a másodikat engedem el, és legfeljebb a harmadikat is lefutom. Persze ahogy közeledett a verseny egyre lelkesebb lettem! Aztán a remek futás után, vérszemet kaptam! De ahogy lecsillapodtam, igyekeztem éretten hozzáállni, és elengedni a 2. versenyt, és jó eséllyel a 3.-at is.
Tehát túl az első 3 hónap kemény felkészülésén, megkoronázva egy várakozáson és minden reményen felüli félmaraton eredménnyel, egy váratlan, ötletszerűnek tűnő WizzAir lemondás után, kaptam a kérdést, hogy ha nem a verseny miatt csinálom ilyen keményen, akkor mégis miért?
Nem azért csinálom, mert szeretek futni!
Azért szeretek futni, mert közben egy csodálatos fejlődési folyamaton tudok keresztülmenni!
Nem azért, mert vonzz a tömeg, egy rangos eseményen való részvétel, vagy épp a távolság legyőzése!
Akaraterővel, bármilyen reális távolság legyőzhető. Ez még nem az a távolság, amit ne tudnék akár erőből, egy elhatározást követően végigcsinálni. Erre külön, nem kellett volna készülnöm, amennyiben csak az lett volna a célom, hogy behúzzam bárhogy a busz előtt.
Nincs betegségem (nem tudok róla), aminek a legyőzése, fogyási vágy, anyagcsere vagy vérnyomás problémák leküzdése vagy épp a stressz levezetése inspirálna a futásra.
Ezeknek sincs köze a motivációmhoz, de módfelett élvezem amikor egy bő órás edzés teljesen kilúgozza belőlem mentálisan az összes salakot! Könnyűvé, és egyszerűvé válik minden! Futás közben, pedig egyszerűen nincs tér és lehetőség, hogy f@szságokon agyalj! Ha mégis, akkor nem csinálod elég keményen!
Nem dédelgetek hiú ábrándokat, mindig lesznek nálam sokkal gyorsabbak, erősebbek, kitartóbbak! Nem másokat akarok legyőzni, nem másokkal versenyzek!
A verseny számomra egy kézzel fogható, nem megkerülhető, objektív mérföldkő, ami méltóképpen zárja le a folyamat egy szakaszát! Még csak azt sem mondom, hogy magammal versenyzek. Ez csak egy amolyan ellenőrző pont, hogy jól csináltam-e, megtettem-e mindent? De ettől még ez nagyon is egy ünnep! És ha most mégis elindultam volna a 2. versenyen is, azon nem tudtam volna már olymódon megfelelni, ahogy elvárom magamtól! Ezzel pedig az egésznek veszik el a lényege! Ez nekem nem egy medálos bulifutás. Arra sajnálom az időmet, a medál meg teljesítmény nélkül, semmit sem jelent a szememben. Csak plusz egy lom a szekrényben.
Nem azért futok, mert barátokat szeretnék megismerni a közösségen keresztül!
Remekül érzem magam, egyedül is! Persze örülök, hogy nagyszerű embereket ismerhetek meg közben!
Nem is azért, mert egészségesebb akarok lenni!
De nagyon élvezem, hogy végre egy olyan rendszert építek, amiben ÉN vagyok maga a projekt! Napról napra, egyre jobban szeretem önmagam azon verzióját, akivé a folyamat során válok, lépésről lépésre! A futással elért apró sikerek egyre erősebbé tesznek, és egyre szívesebben tekintek magamra, mint annak az embernek a lehetőségére, akivé váni szeretnék!
Nem a futás a szenvedélyem. A futás „csak” egy remek eszköz a kezemben, hogy a szenvedélyes építési vágyam megéljem! Gyerekként rajzoltam (sokáig grafikus akartam lenni), amit csak abbahagyni lehet, befejezni soha. Aztán alkalmazás fejlesztő lettem, aminek szintén sosincs vége. Mára csak egy kiégett fejlesztő vagyok, aki belefáradt a vég és sokszor cél nélküli munkába.
Egy verseny, amire készülni lehet, végre megadja számomra azt a keretbe zárást, ami 20 éve hiányzik a mindennapjaimból. Lehetőséget az ünneplésre! Türelmetlen voltam, túlzásba estem. De a hiba csak akkor hiba, ha nem tanulunk belőle. Ha most nem állok meg és lépek hátra, azzal pont a mostani győzelem ízét keserítem meg, a hét végi kudarcéval. Mert a múlt heti után, ez a második verseny már csak elvenni tudna az előző eredményéből!
Szomjazom a sikerre, és amit elértem, az abszolút siker! Ezért inkább még élvezem egy kicsit! A futás, és az ezzel kapcsolatos egész közeg amit kialakítottam – blog, cipők, ruhák, eszközök, edzések – egy kulcs önmagam szeretetéhez! A határaim feszegetéséhez, és egyben egy remek út egy erősebb, gyorsabb, egészségesebb és boldogabb önmagamhoz! És miközben kívül és belül, testben és lélekben is fejlődök, szeretem azt hinni, hogy talán másokat is tudok inspirálni!
A futás, valóban egy ajándék!
Ez egy nagyon szép írás! Örülök,hogy így érzel és hogy rátaláltál a futásra jöhetett volna előbb is!